[origo] Filmklub

Scarlett Johansson nem szereti a pornót

Varga Dénes — Thu, 23 May 2013 19:03:07 GMT

Joseph Gordon-Levitt (Beépülve, Looper A jövő gyilkosa) kipróbálta magát íróként és rendezőként, és látva a Don Jon ötletes és humoros előzetesét, ennek csak örülni lehet. Az általa alakított fehér atlétás macsó nem bonyolítja túl az életét: család, templom, csajok, haverok, autó és pornó. Scarlett Johansson feltűnése azonban felborítja az egyensúlyt, és a főszereplő válaszút elé kerül. Vagy megszabadul a pornófüggésétől, vagy otthagyja őt a barátnője. Elég súlyos lehet az addikciója, ha még úgy sem tud leállni a szexvideók nézésével, hogy egyébként a mindig dögös, de most egyenesen szuperszexi Scarlettel osztoznak ugyanazon az ágyon.

Johansson piros ruhás antréján kívül, van itt még sok izgalmas részlet, amiért lelkesedni lehet. A Don Jon azzal provokál, hogy egy szintre hozza a csajos romantikus filmeket a pornóval. Még egy fiktív rózsaszín ködös alkotásból is láthatunk részleteket, melyben Anne Hathaway és Channing Tatum autózik el az örök szerelem országútján. Az pedig irtó vicces, ahogy a főszereplő rappel vezetés közben: az önbizalma csak addig tart, amíg nem látja és hallja őt senki más.

Sörrel a világvégét is túl lehet élni

Varga Dénes — Thu, 23 May 2013 18:39:57 GMT

Az alkohol átsegít a világvégén? Ki írta a Bibliát? Hogyan lehet legyőzni a szemükből gyilkos sugarakat lövő robotokat? Csupa fontos kérdésre fogja megadni a választ a The World's End, amely Edgar Wright Cornetto trilógiájának a befejező része. Az eddigi két epizód (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) az előző évtized legszórakoztatóbb filmélményei közé tartoztak, így hát most is hasonló csodában reménykedünk. Május elején jött ki az első előzetes a filmhez, de máris itt van a következő, még több szenzációs poénnal, és immáron Rosamund Pike sem csak egy pillanatra tűnik fel benne. Simon Pegg legnagyobb bánatára a szexnél jobban érdekli őt az, hogy milyen erők szállták meg a szülővárosát.

Aki esetleg még nem hallott volna az év vígjátéka címért folytatott verseny egyik esélyeséről: öt gyerekkori barát (Simon Pegg, Nick Frost, Paddy Considine, Martin Freeman és Eddie Marsan) elhatározza, hogy végigjárják szülővárosuk kocsmatúráját. A korsó sörök mellett azonban egy jóval halálosabb ellenséggel is szembekerülnek, kiderül, hogy a város lakói valójában robotok. A filmet az Egyesült Királyságban júliusban, az Egyesült Államokban pedig augusztusban fogják bemutatni. A magyarországi premierről ez idáig nem érkezett információ.

Szeressük Mengelét?

Bujdosó Bori — Thu, 23 May 2013 16:55:17 GMT

Az argentin Lucía Puenzo (XXY) Wakolda című, Cannes-ban bemutatott filmje szép szabályos, kerek dráma, ami talán nem is rázza meg a velejéig az embert, utána viszont napokig mászkálhatunk kínzó erkölcsi kérdésekkel a nyakunkon. 1960-ban vagyunk Patagóniában, egy úton levő, háromgyerekes család találkozik egy megnyerő modorú, bajszos német úriemberrel (Alex Brendemühl), és megengedik neki, hogy kövesse őket az argentin Nahuel Huapi tóhoz. A család egy üresen álló panziót készül újranyitni ott, a német orvos pedig rögtön be is költözik első vendégként. A titokzatos idegen ott segít, ahol csak tud: kezdeményezi a családfő által tervezett játékbaba sorozatgyártását, kezelést javasol a tizenkét éves, korához képest fejletlen kislányuk, Lilith számára, a terhességét nehezen viselő anyát pedig ellátja olyan szerekkel, amiktől rögtön jobban érzi magát. Csak egy bökkenő van: a német urat igazából Josef Mengelének hívják.

Alex Brendemühl és Florencia Bado a Wakolda című filmben

Az igazságot nem ismerő, legfeljebb homályos rosszérzéssel küzdő családdal ellentétben bőven akadnak, akik pontosan tudják, ki is a közösségükbe érkezett német. Ők többségében náciszimpatizánsok, és bármit megtennének, hogy segítsenek a bujkáló Mengelének, de felbukkan köztük egy nácivadász is. Ahogy telnek Mengele hasznos hétköznapjai, a lappangó rosszérzés egyre növekszik a nézőben is. Látjuk, hogy pácienseit kísérleti nyúlként kezeli, de mégiscsak azzal szembesülünk újra és újra, hogy ez a Mengele igazából igen rendesen bánik mindenkivel. A csúcspont a családon belül kialakuló élet-halál helyzet, ami az orvos közreműködése nélkül valószínűleg tragikus véget érne.

Natalia Oreiro és Diego Peretti a Wakolda című filmben

Szorul a hurok Mengele körül, de nem különösebben izgulunk azon, hogy mikor kapják már el, mert az egykori rémtetteiből semmit sem látunk, nem kisgyerekek gyilkosaként áll előttünk, csak a békésnek tűnő jelent kapjuk, mintha két különböző emberről lenne szó. Puenzo mesterien úgy intézi, hogy ez a kettősség nem a thrillerektől megszokott, felfokozott drámaisággal robogjon, hanem csupán tompán, a háttérben feszítsen, mintha egy apró kavics ment volna a cipőnkbe, de még nem tudatosult volna bennünk, hogy miért is olyan kényelmetlen most gyalogolni. Szinte egészen a film zárójelenetéig fenntartja ezt, akkor viszont egyértelművé teszi, hogy mi is zajlott a szemünk előtt. Mi pedig összezavarodva, kicsit megszégyenülve sétálunk ki a moziból.

Erényövet az álomszép tiniprostira!

Onozó Róbert — Thu, 23 May 2013 15:28:37 GMT

Sokan az idei év cannes-i botrányfilmjét várták a Jeune & jolie tiniprostijától, szerencsére azonban egy gyönyörű, titokzatos és érzékeny drámát kaptunk helyette az elvesztett ártatlanságról. Marine Vacth személyében pedig megvan Catherine Deneuve örököse és az idei versenyprogram legszebb színésznője.

Superman bedurvult

Varga Dénes — Wed, 22 May 2013 18:38:56 GMT

Hibátlan ívet ír le Az Acélember reklámkampánya. Az egész az első két előzetessel kezdődött, amelyekben költői, borongós képsorokkal vezették elő a filmet, és szinte nem is mutatták a szuperhőst (Henry Cavill) a legendás ruhájában, csak az ifjú Clark Kentet, ahogy próbál elbújni a világ elől. Most viszont már nincs több líra, Zod admirális (Michael Shannon) megérkezett az embereivel a Földre, Supermant követeli, és ha nem kapja meg, elpusztítja az emberiséget. A felfoghatatlanul gyorsan pörgő képeken van minden, amitől majd ámuldozni lehet a moziban: idegen bolygóról származó hatalmas űrhajó, fejünk fölött a toronyházba csapódó repülőgép, koponyák tengerében elmerülő Superman. Bízzunk Christopher Nolanben, hogy vaskézzel irányította Zack Snydert (300, Watchmen: Az őrzők), és nem engedélyezte a rendezőnek a rá jellemző vizuális túlkapások (Álomháború) ismételt elkövetését. Ha már ott van egy igencsak előkelő helyen Nolan neve a stáblistán (producer), akkor a látvány mellé elvárjuk a mértéktartást és az intelligenciát is.

Hugh Jackman nem kér a halhatatlanságból

Varga Dénes — Wed, 22 May 2013 18:33:26 GMT

A Farkas (The Wolverine) legfrissebb előzetese ugyan kevés új képanyaggal szolgál az előzőekhez képest, viszont végre már úgy van összevágva, hogy a látottak felcsigázzák az ember érdeklődését. A címszereplő képregényhőst (Hugh Jackman) egy Japánban élő, régi ismerőse hívatja magához, és felajánlja neki, hogy megszabadítja a teherként megélt halhatatlanságától. Kicsivel később láthatjuk egy pillanatra Vipera (Szvetlana Hodcsenkova) kígyónyelvét, és az Ezüst Szamuráj is többször felvillan. A Tűzgyűrű-höz, vagy az új Superman-filmhez képest jóval kisebb méretekben folyik a pusztítás, de ha kihasználják a helyszínben rejlő potenciált (lásd Kill Bill), és még a Farkas dilemmája is kellően érdekesen lesz bemutatva, ebből akár egy kellemes meglepetés is lehet a nyári látványmozik mezőnyében. A filmet július 25-től fogják vetíteni a hazai mozik.

Ryan Gosling mégsem az Isten

Varga Ferenc — Wed, 22 May 2013 18:00:00 GMT

Az irgalmatlan (Only God Forgives) című filmre vártunk a legjobban a cannes-i filmfesztiválon, de a csalódás csak annál nagyobb. A Drive rendezője ezúttal unalmas, üres, erőszakos filmet csinált, amiben Ryan Gosling maximum önmaga paródiáját nyújtja. A filmet Cannes-ban is elégedetlen morgás fogadta, pedig ha a rendező Nicolas Winding Refn eddigi munkásságát nézzük, csak azt hozta, amit szokott. De a Drive után ez több, mint punk gesztus. Nagy kitolás a nézőkkel. A film július közepén jön Magyarországra.

Melyik a legjobb Ryan Gosling?

Vorák Anita — Wed, 22 May 2013 17:56:16 GMT

Most, hogy Cannes-ban bemutatták Ryan Gosling és Nicholas Windig Refn közös új filmjét, Az irgalmatlan-t is, egy időre biztosan le kell mondanunk a filmezéstől a rendezéshez visszavonuló színészről, aki az elmúlt néhány évben letarolta Hollywoodot. Összegzésként végignéztük minden filmjét, hogy megpróbáljuk elkapni, mikor lett a melírozott hajú pomponlányból tesztoszteronfelhőben fürdő férfi, a görcsösen akaró gyerekből mindenre képes színész. Láttuk öregen, dagadtan, megtörve, nőnek öltözve, sírni, nevetni, ölni, és megpróbáltuk kiválasztani, melyik a legjobb Ryan Gosling. A legrosszabbtól a legjobbig rangsoroltuk a filmjeit. Pokoli nehéz feladat volt.

Robert Redford elveszett a tengeren

Bujdosó Bori — Wed, 22 May 2013 13:42:14 GMT

Amikor tavaly tavasszal első filmje, a Krízispont című remek gazdasági válságos thriller kapcsán interjúztam J. C. Chandorral, elárulta, hogy hamarosan Robert Redforddal forgatja az All Is Lost című filmet, ami végig a nyílt tengeren játszódik és Chandor szerint "akció-művészfilm". A most zajló cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában, versenyen kívül vetített film műfaját ennél találóbban nehéz lenne meghatározni: egyrészt egy nagy akciójelenet az egész, mert semmi más nincs benne, mint hogy Redford figurája az Indiai-óceánon küzd az elemekkel, másrészt sokan bizonyára alapjáraton művészfilmként definiálnak egy olyan filmet, amelynek a 105 percében végig egyetlen embert mutatnak, és amelyben egy "God!"-ot és egy "Fuck!"-ot leszámítva egyetlen mondatnyi dialógus sincs.

Robert Redford az All Is Lost című filmben

Készült már több kiváló film extrém természeti körülmények közt a túlélésért küzdő figurákról, például a Zuhanás a csendbe és a 127 óra, de Chandor filmje puritánságában különbözik ezektől: tényleg csak egyetlenegy szereplő van, és nincsenek visszapillantások, hallucinációk, álmok vagy belső monológok, amik megtörnék a tenger kérlelhetetlen egyhangúságát. Ehhez a merész döntéshez nagyon következetesen tartja magát végig. Nem tudunk meg egyáltalán semmit Redford figurájának múltjáról, nem tudjuk, hogy honnan tart hová és miért a vitorlásán. Annyi tudunk, hogy egy baleset következtében kilyukad a hajója oldala, és onnantól kezdve nyolc napon keresztül harcol a túlélésért.

Robert Redford az All Is Lost című filmben

Mindebből következik, hogy a film meglehetősen technikai: a játékidő jelentős részét az teszi ki, hogy Redford érzelemmentesen, pragmatikusan próbálja kezelni a helyzetet. Betapasztani a lyukat, kipumpálni a hajóba befolyt vizet, felvenni a kapcsolatot a külvilággal, és így tovább, mikor milyen újabb életveszélyes probléma merül fel. Úgy sejtem, azok a nézők, akik maguk is vitorláznak, halálra fogják parázni magukat a film közben, annyira reális, gyakorlatias az egész (de legalább kapnak számos hasznos tippet is, például, hogy mit kell tenni, ha már napok óta hánykolódnak a tengeren ivóvíz nélkül), aki pedig még sosem vitorlázott, egész biztosan megfogadja a film alatt, hogy soha életében nem próbálja ki.

A szenvtelen Redford helyett a kissé klisés, nyálas kísérőzene szállítja az érzelmeket, ami nem a legszerencsésebb döntés, ha már Chandor idáig elment, jobb lett volna, ha a zenéről is lemond. De az hatásos és hiteles, hogy ennek a kemény, névtelen férfinak az arcán csak a vége felé kezdenek felbukkanni érzések, amikor már tényleg nincs más hátra, mint a végső kétségbeesés. Az All Is Lost nem tökéletes film, de legalább bátor.

Palvin Barbara eszetlenül vagány

filmklub — Tue, 21 May 2013 22:09:54 GMT

A cannes-i filmfesztivál tovább zakatol, és ahogy kisütött végre a nap, mintha a sztárok is kivirultak volna. A hatodik és hetedik napon szebbnél szebb színésznők vonultak fel a vörös szőnyegen: Marion Cotillard és Jessica Chastain egyaránt istennőként mutatkoztak, Sharon Stone továbbra is keményen állja a sarat az idő múlásával szemben, Palvin Barbara pedig bebizonyította, hogy a fodros selyemruhákon túl is van élet.

Túl meleg Hollywoodnak

Onozó Róbert — Tue, 21 May 2013 22:00:00 GMT

Steven Soderbergh az első filmjével, a Szex, hazugság, videóval Arany Pálmát nyert 1989-ben, így stílusos, hogy visszavonulása előtti utolsó filmje is Cannes-ban debütáljon, még ha az amerikai filmstúdiók moziforgalmazásra alkalmatlannak találták is a Behind the Candelabrát. A látványosan meleg zongoraművész, Liberace élettörténete jutalomjáték Michael Douglasnek és Matt Damonnak, valamint nem utolsósorban egy új korszak kezdete a mozi és tévé viszonyában.

Clive Owen ismét szabadlábon

Varga Dénes — Tue, 21 May 2013 16:44:58 GMT

A Cannes-i premierrel egy időben kijött az első előzetes a Blood Ties című francia-amerikai koprodukcióban készült bűnügyi drámához. Ha nem szerepelnének benne olyan ismert, mai színészek, mint Clive Owen, Mila Kunis, Billy Crudup, Marion Cotillard, vagy Matthias Schoenaetrs az ember akár azt is hihetné, hogy ez a film tényleg 1974-ben készült, annyira magán viseli a hetvenes évek tipikus zsarufilmjeinek a stílusjegyeit. A frizurák, autók, a zenék, és persze a brooklyni utcakép, mind a retro hangulatot erősítik, nem beszélve A keresztapában és sok más korabeli filmben szereplő James Caan feltűnéséről. Kérdés azonban, hogy a francia, angol, illetve belga szereplők vajon mennyire lesznek hitelesek New York-i gengszterként, vagy utcalányként. Annyira régen volt már a Francia kapcsolat, vagy a Serpico, hogy szuper érzés lenne egy olyan filmet látni, amely nem csak a külsőségek szintjén hozza vissza a nagy elődök hangulatát.

A kritikák alapján nem annyira akciódús, inkább karakterközpontú alkotás a Blood Ties. Clive Owen egy börtönből frissen szabadult bűnözőt alakít, akinek a bátyja (Billy Crudup) rendőr, és láthatóan feszültséggel teli a kapcsolatuk. Owen megpróbál jó útra térni és egy autószervizben vállal munkát, ahol összemelegszik az egyik munkatársával (Mila Kunis), de eközben feltűnik az exfelesége (Marion Cotillard) is, aki most prostituáltként dolgozik.

Jó előjel, hogy a Blood Ties-t az a Guillaume Canet rendezte, aki a Senkinek egy szót se! című thrillerrel már bizonyított. Ugyanakkor az első kritikák inkább fanyalgóak, mint pozitívak: a színészi játékot általában dicsérik, de a filmet magát zavaróan egyenetlennek, és szükségtelenül hosszúnak találták. A szerkesztőségből Varga Ferenc megnézte a Blood Ties-t Cannes-ban, és azzal együtt, hogy szerinte nehéz ebben a műfajban újat mutatni, korrektnek nevezte azt. Clive Owen alakítását emelte ki még villámértékélésében. A Guardian kritikusa a nagy többséggel ellentétben lelkesen reagált a filmre. Felüdülésként élte meg, hogy a sok egyedi ízesítésű dráma után végre egy minőségi gyorskaját is fogyaszthatott a fesztiválon. Az eddigi vélemények alapján, valószínűleg azoknak fog csak igazán tetszeni a film, akik egyébként is rajonganak a műfajért, illetve a Blood Ties-ban ábrázolt korszakért.

Róma, a felszínesség városa

Bujdosó Bori — Tue, 21 May 2013 14:30:06 GMT

Paolo Sorrentino La grande bellezza című, Cannes-ban versenyző új filmje éppolyan remekül kivitelezett alkotás, mint a korábbiak, de két és fél órán át sekélyességben fetrengeni fárasztó.

A Coen testvérek elszomorodtak

Bujdosó Bori — Mon, 20 May 2013 08:58:07 GMT

A Coen testvérek az Inside Llewyn Davisszel már kilencedszer szerepelnek a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában, és most nagy meglepetést okoztak. Új filmjük magán hordozza a jellegzetes Coen-jegyeket, például a karakterekből fakadó, fanyar humort, de közben annyira szomorú, hogy utána az élet hiábavalóságán mélázva bóklásztunk a Croisette-en.

Nicole Kidman testét ajkak borítják

filmklub — Sun, 19 May 2013 23:56:42 GMT

A cannes-i filmfesztivál negyedik és ötödik napján a furcsa ruhakivágások és dekoltázsok dominálták a vörös szőnyeget. A kínosabbnál kínosabb melléfogások mellett üdítő kivétel volt Kirsten Dunst, Carey Mulligan pedig Justin Timberlake-et hozta magával kiegészítőnek.

A chilei gyerekek csontvázzal álmodnak

Varga Dénes — Sun, 19 May 2013 15:18:30 GMT

Filmtörténeti jelentőségű bemutatóra került sor a hétvégén Cannes-ban. Huszonhárom évvel a The Rainbow Thief után új filmmel jelentkezett a lenyűgözően őrült fantáziával rendelkező (A vakond, A szent hegy) Alejandro Jodorowsky, ráadásul a The Dance of Reality-ről (La danza de la realidad) írt első kritikák kivétel nélkül mind pozitívak. Állítólag ez a legkönnyebben befogadható filmje az idős chilei mesternek, de persze most sem hiányoznak a védjegyévé vált meghökkentően furcsa, szürreális képsorok: az előzetesben egy csillag alakú jelvény megelevenedik, és ezzel a frászt hozza a főszereplő kisfiúra, máskor meg csontváznak öltözött, vagy éppen óriási koponyát viselő alakok figyelik őt.

A film önéletrajzi ihletésű, és Jodorowsky saját gyerekkorának színhelyére, a chilei Tocopilla városába kalauzol el minket. Azt persze, hogy a látottakból mi az, ami valóban megtörtént, és mi csupán a képzelt szüleménye, lehetetlenség lesz kibogozni. A rendező fiatal alteregóját hiába próbálja az apja bátorságra nevelni, a kisfiú elájul a félelemtől egy tűzoltó temetésén. Különös egy családja van a gyereknek: az apa balos meggyőződésű forradalmár, aki Ibanez tábornok megölését tervezi, az anya pedig nem feladva operaénekesi ambícióit, állandóan áriázva beszél. Jodorowsky tehát visszatért, és ez simán megérdemel egy háromszoros hurrát, vagy akár még sokkal többet is. Most még annyi kellene a teljes boldogsághoz, hogy egy bevállalós forgalmazó elhozza ezt a filmet Magyarországra.

Meggörbül a tér, annyira vagány

Varga Dénes — Sun, 19 May 2013 14:59:28 GMT

J.J. Abrams ott folytatta a Sötétségben - Star Trekkel az Űrszekerek-univerzum újjáépítését, ahol a 2009-es újratöltött első rész végén abbahagyta, és ismét egy felszínes, gyakran zűrzavaros, ugyanakkor humoros, és elképesztően látványos kalandfilmet rendezett. Vannak benne hibák, de ezek most minket nem zavartak, mivel két órára űrhajó-makettel visítva rohangáló gyereket csinált belőlünk a film.

Meghalt Alekszej Balabanov

filmklub — Sun, 19 May 2013 13:19:56 GMT

54 éves korában szívrohamban elhunyt Alekszej Balabanov orosz filmrendező. Nem önmagában fontos, mégis beszédes körülmény: Dmitrij Medvegyev miniszterelnök azonnal sietett kifejezni részvétét, jelezve, fenemód szerette Balabanov filmjeit. Így volnék ezzel magam is.

Így szép a halál

Bujdosó Bori — Sat, 18 May 2013 22:09:52 GMT

Attól, hogy valaki tapasztalt színésznő, nyilván nem feltétlenül lesz rögtön magabiztos rendező, de a mintegy harminc éve a pályán levő Valeria Golino (Esőember, Grazia szigete) első filmje egy határozott elképzelésekkel rendelkező, biztos ízlésű filmest sejtet. A cannes-i Un Certain Regard-szekcióban bemutatott Miele (Méz) egy Miele álnéven dolgozó, harmincéves nőről szól, aki abból él, hogy a kutyák elaltatására való szerrel, amit Mexikóból hoz be, gyógyíthatatlan betegeknek segít meghalni. Először csak egy üvegajtó mögött jövő-menő foltként látjuk meg Mielét, nem adja magát könnyen ez a figura. Mindig szól a zene a fülében korlátot húzva önmaga és a többi ember közé, amikor bulizik, akkor is egy üvegfalon keresztül flörtöl csak, egyedül, nagy elszántsággal úszik a tengerben, olyankor a víz zárja ki a külvilágot.

Jasmine Trinca a Miele című filmben

Nem csoda, hiszen hivatása illegális, még a szeretőjének sem beszél róla, olyan, mintha az egész élete titokban zajlana. Ezzel éles ellentétben az arca és tekintete, amit Pohárnok Gergely operatőr (interjúnk) sokszor egészen közelről fürkész, bizalomgerjesztő és nyílt, igazi segítő szakmára termett arc. Ahogy apránként egyre többet megtudunk erről a magányos lányról, kiderül, hogy eredetileg egy másik segítő pályán indult el, de valószínűleg egy fájdalmas, személyes élmény letérítette róla. Golino nem rágja a szánkba ezeket a részleteket, és nem is kell, a Mielét alakító, bámulatosan szép Jasmine Trinca arca elég a történet elmeséléséhez. Meg az erős képek: a kamera szinte sosem vándorol túl messze ettől a folyton mozgásban levő, saját maga elől menekülő figurától, és közben mégis beszívjuk a sós levegő illatát a napszítta tengerparti házban, ahol lakik, kicsit belekóstolunk Mexikóba, álmodunk az Alpokról, utazunk vele együtt.

Miele egyik új kuncsaftja egy Grimaldi nevű, idősödő férfi (Carlo Cecchi), aki szemben a többséggel, nem kéri a lány asszisztenciáját, csak a szert, hogy így kényelmes magányban követhessen el öngyilkosságot, és ne kelljen megalázó módon kiugrania az ablakon. Miele eladja neki a labradorrajzzal ékesített dobozba csomagolt mérget - a komor téma ellenére csomó humoros kis elem is van a filmben -, de aztán véletlenül megtudja, hogy Grimaldi nem gyógyíthatatlan beteg, egyszerűen csak nincs már kedve élni. A lány kiborul, ő nem azért űzi ezt a foglalkozást, hogy bárkit átsegítsen a túlvilágra, csakis gyógyíthatatlan betegekkel hajlandó foglalkozni.

Jasmine Trinca a Miele című filmben

Elkezd Grimaldi nyakára járni, hogy visszacsinálja az üzletet, de a férfi erről hallani sem akar. A tomboló Miele először vitapartnerré szelídül (szerencsére nem csúszunk bele túlságosan a szájbarágós moralizálásba), és miután egyik sem győzte meg a másikat az igazáról, elkezdenek megismerkedni egymással. Találkozásaik alapvetően megváltoztatják mindkettőjük életét, de ezt Golino olyan hétköznapi módon tálalja, hogy akár hiányolhatjuk is a súlyosabb, húsba vágó drámaiságot. A lezárás talán már kicsit túlságosan is kerek, az utolsó jelenetet elhagyhatta volna (sokatmondó, hogy a cannes-i sajtóvetítésen kit

Borzasztó, ha nem sikerül a film

Bujdosó Bori — Sat, 18 May 2013 22:08:04 GMT

Pohárnok Gergely operatőr 2006-ban a Taxidermiával, idén a Miele című olasz filmmel szerepelt a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában. Az [origo]-nak adott interjúban elmesélte, mit szeret az olasz káoszban, miért imád reklámfilmeket fényképezni, és azt is elárulta, hogyan jön össze a Halálcsillag a Toldival.

Carey Mulligan a bolondját járatja a férfiakkal

Varga Dénes — Sat, 18 May 2013 18:16:44 GMT

Már most telitalálatnak tűnik Thomas Hardy Far From the Madding Crowd (Távol a tébolyult tömegtől) című, a 19. század vidéki Angliájában játszódó regényének a készülőfélben lévő feldolgozása. Nem elég, hogy az a Thomas Vinterberg rendezi, akinek legutóbbi filmjét, A vadászat-ot, egyenesen felejthetetlennek nevezte a kritikusunk, de most két rendkívül tehetséges, rövid, de annál izgalmasabb nemzetközi filmes pályafutással rendelkező színész is leszerződött a produkcióhoz. Carey Mulligan az Egy lányról útkereső tinédzsereként tűnt fel 2009-ben, és azóta olyan nagyszerű filmekben bizonyított, mint a Drive Gázt!, vagy a Shame A szégyentelen. A belga Matthias Schoenaerts pedig a Bikanyak izomkolosszusaként nyűgözött le minket először, hogy aztán ugyanezt eljátssza velünk Marion Cottilard partnereként a Rozsda és csont-ban.

Mulligan a regény főszereplőjét, a kiismerhetetlen és öntörvényű Bathshebát fogja alakítani, akinek a kegyeiért három udvarló is harcba száll: egy gazdag földbirtokos, egy nyalka katonatiszt, és egy visszahúzódó, nyugodt természetű birkapásztor. Schoenarts a pásztort fogja alakítani a filmben. A regényt már eddig is többször feldolgozták, mind közül a leghíresebb John Schlesinger adaptációja, melyben Julie Christie, Terence Stamp, Peter Finch és Alan Sharp játszotta el a főszerepeket. Mivel Vinterberg filmjére még sokat kell várni, a türelmetleneknek azt javasoljuk, hogy szerezzék be a kiválóan sikerült, 1967-es Távol a tébolyult tömegtől-t. Vinterbergéknek egészen magas szintet kell majd megütniük ahhoz, hogy a jövőben az ő verziójuk legyen a regény legelismertebb filmes feldolgozása.

A tökéletes fenék már nem elég

filmklub — Sat, 18 May 2013 02:32:45 GMT

A cannes-i filmfesztivál második és harmadik napjának vörös szőnyeges bevonulásain is bőven akadt szemezgetnivaló. Eva Longoria hiába vetette be az összes rendelkezésére álló eszközt, Bérénice Bejo mellett esélye sem volt. Kezdődjön a visszaszámlálás, bónuszként pedig egy sajátos hulladékhasznosítási ötletet is mutatunk.

A tenger mélyéről tör ránk az apokalipszis

Varga Dénes — Fri, 17 May 2013 15:13:39 GMT

A Tűzgyűrű legújabb előzetesében egy óriásrobot baseballütőként használ egy hajót az óriásszörnyek ellen vívott csatában. Azt hiszem ezt mindent el is mond a filmről. Ahogy mindenki másnak, úgy nekünk is a Transformers jutott először az eszünkbe a képek alapján. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a rendezői székben Guillermo Del Toro ül, aki már olyan remekművekkel bizonyította tehetségét, mint az Ördöggerinc, vagy A Faun labirintusa, a szintén általa jegyzett Pokolfajzat pedig egy módfelett élvezetes képregényfilm volt. Ő tipikusan az a rendező, aki még egy ilyen szemérmetlenül infantilis alapötletből kiindulva is képes meglepetést okozni. Még az is lehet, hogy ez fog a nyári filmszezon agysejteket nem terhelő látványosságai közül a legnagyobbat robbanni. Július 11-én kiderül.

A francia válás nehezebb, mint az iráni

Bujdosó Bori — Fri, 17 May 2013 12:00:50 GMT

Két évvel a nyugodtan remekműnek nevezhető Nader és Simin után az iráni Asghar Farhadi megcsinálta első külföldön forgatott, francia nyelvű filmjét, a Le passé-t (A múlt), amelyet a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában mutattak be péntek reggel. Izgalmasnak és egyben rizikósnak tűnt, hogy a Le passé ugyanazzal a témával foglalkozik, mint a Nader és Simin: egy házaspár válásával. Mint kiderült, a két filmben még sokkal több közös van, mint az alaptéma.

Bérénice Bejo és Ali Mosaffa a Le passé-ban

A válófélben levő Ahmad (Ali Mosaffa) és Marie (Bérénice Bejo) közt, bár négy éve nemcsak külön élnek, hanem két különböző országban (Marie Párizsban maradt, iráni férje visszaköltözött Teheránba, miután szakítottak), még mindig megmaradt valamiféle intimitás, ez rögtön nyilvánvaló abból, ahogyan egymásra néznek-mosolyognak a reptéren, amikor Ahmed megérkezik, hogy véglegesítsék a válást. Ez az, amihez Farhadi csodálatosan ért, és most kiderült, hogy zsenije külföldön is működik: a színészek teljesen természetesek, millió apró emberi gesztusuk van, fel sem merül, hogy szerepet játszanak.

Marie új családja meglehetősen bonyolult: Marie új párjával, Samirral (Tahar Rahim), két lány- és egy fiúgyerekkel él egy fedél alatt. A két lány Marie-nak egy Ahmedet megelőző kapcsolatából született, a kisfiú Samiré. Ahmed megtudja, hogy a tizenhat éves nagylány és Marie közt pár hónapja pattanásig feszült a viszony, és ahelyett, hogy gyorsan aláírná a válási papírokat és hazautazna, belekeveredik Marie új életének borzasztó bonyolult problémáiba. A helyzet lényegében ugyanaz, mint a Nader és Simin-ben: a válófélben levő párnak együtt kell megoldania egy erkölcsileg és érzelmileg is rengeteg nehezen megválaszolható kérdést felvető, szó szerint emberpróbáló helyzetet ahhoz, hogy továbbléphessenek. És mindkét filmben azt kell szem előtt tartaniuk, hogy ne tegyék tönkre egy minden rezdülésükre érzékeny kamaszlány életét.

Bérénice Bejo és Tahar Rahim a Le passé-ban

Amikor Mosaffa és Bejo van a vásznon, a film csodálatos. Megint azt érezni, amit a Nader és Simin-nél, hogy a rendező és színészei úgy töltik meg élettel a filmet, hogy ha csak a lakásfelújítás és a gyereknevelés gyakorlati kérdéseit boncolgatná két óráig, azt is szívesen néznének, mert él, lüktet, lélegzik az egész úgy, ahogy kevés film. Amikor viszont Marie és Samir kapcsolatába látunk bele, az már sokkal kevésbé meggyőző. Nincs igazi kémia a két színész közt, ami a sztori előrehaladtával részben magyarázatot is nyer, de mégis el kéne hinnünk, hogy ez a két ember ilyen vagy olyan okokból, de egymásra talált, és éppen közös életet terveznek. Közben pedig Rahim úgy jön-megy, mintha egy másik filmből keveredett volna ide véletlenül, és most látná életében először a többi szereplőt.

Tahar Rahim, Bérénice Bejo és Ali Mosaffa a Le passé

Jean-Pierre Jeunet meghódítja Amerikát

Varga Dénes — Fri, 17 May 2013 09:20:22 GMT

Aki gyorsan szeretne egy kis melegséget érezni a szíve tájékán, annak bátran ajánljuk megtekintésre a The Young & Prodigious Spivet előzetesét. Az Amélie csodálatos élete rendezője csinált egy filmet, amely a rá jellemző franciás hangulat helyett a vidéki Amerika cowboyromantikájával próbálja elvarázsolni az embert. Egy festői szépségű montanai farmon él a 12 éves T.S. Spivet (Kyle Catlett), aki korához képest szokatlan hobbiknak hódol: térképrajongó és különös repülőgépeket tervez. Az anyja (Helena Bonham-Carter) is legalább ugyanekkora csodabogár, az apja (Callum Keith Rennie) pedig egyenesen a helyi John Wayne-nek képzeli magát. A kis Spivet később elszökik otthonról, és keletnek indul, hogy átvegye az egyik találmányáért járó díjat. Jean-Pierre Jeunet mindegyik filmjét játszották eddig a magyar mozik, nagyon reméljük, hogy ez a hagyomány nem a The Young & Prodigious Spivet-tel fog megszakadni. És arra is kíváncsiak vagyunk, hogy a 3D-ben rejlő lehetőségeket vajon milyen mértékben lesz képes kiaknázni a szürreális képi világáról híres rendező.

L'Extravagant voyage du jeune et prodigieux T.S. Spivet